elnézést kérek előre is , de a gondolataimat csak magyarul tudom megfogalmazni - remélem a Google fordító segít nektek megérteni.
Elmúltam 61 éves, életem jó részét leéltem, mindig volt tető a fejem felett, volt mit ennem, van egy férjem - nem mondom , hogy "szerető", mert talán soha nem szeretett, . Boldogságom kevés, ritka napok .....és egyetlen, a lányom! Ő nyújt nekem vigaszt, és segítséget, mikor Neki is kellenne a segítség. Ő az én boldogságom. De most amikor neki is kellenne a segítség, akkor már nem tudok segíteni, a betegség felemészti mindenemet...és a tudat, hogy nincs lehetőségem segíteni, felemészt majd engem is.